Beszélgetés Molnos Péterrel, az Elveszett örökség című könyv szerzőjével és a Kieselbach Galéria kiállításának kurátorával

Egy méltatlanul háttérben maradt festői életmű. Egy valaha sokak által csodált és irigyelt gyűjtemény létrejötte és tragikus felbomlása. Báró Hatvany Ferenc, a „művész gyűjtő” kiállítása a Kieselbach Galériában. A könyv szerzőjével és a kiállítás kurátorával, Molnos Péterrel beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Egyidőben jelent meg az Elveszett örökség című, öt műgyűjtő életét, gyűjteményének történetét nagyon alaposan feldolgozó kötet, és nyílt meg az ehhez kapcsolódó kiállítás a Kieselbach Galériában, amely főleg Hatvany Ferenc művészetére és gyűjteményére fókuszál. A gyűjtő vagy inkább a kevésbé ismert festő jelenik meg a kiállításon?

Molnos Péter: Az Elveszett örökség című könyvhöz kapcsolódóan ugyanezzel a címmel rendeztünk kiállítást. De hogy lehet megrendezni azt, ami elveszett? Ezeknek a 20. század elején létrejött nagy gyűjteményeknek a nyolcvan-kilencven százaléka “elpárolgott” Magyarországról. Egy részét még a gazdasági világválság idején Nyugatra adták el a tulajdonosok, a többségét pedig az oroszok vitték el. Ebből az „elveszett örökségből” nehéz kiállítást csinálni. A megoldást Hatvany Ferenc műgyűjtő, a legnagyobbak egyike adta. Ő nem csak gyűjtött, festett is. Már a saját korában is azt emlegették a kritikusai, hogy a képein jól tükröződik az a gyűjtemény, amely a lakásában körülvette őt. Művészi ízlése az idők során feltehetőleg folyamatosan változott, ezt tükrözte művészete és gyűjteménye is. A hozzá került festmények stiláris jegyei tetten érhetők a saját festményein is. Leghíresebb képei azok a nagyméretű aktok, amelyeken furcsán egyensúlyoz két ideálja, Manet és Ingres művei között. Hatvany aktjai olyan szoborszerű, finom tónus-átmenetekkel megformált testek, amilyeneket a francia klasszicistáknál, főleg Ingresnél láthatunk. Ezekre a képekre vadászott. Szerette volna megvenni nagy ideáljának, Ingres-nek a Törökfürdő című képét, melyre az 1910-es években lehetősége lett volna, de hiába könyörgött, édesapjától nem kapta meg a pénzt, így lecsúszott róla. Végül egy kisebb festményt vásárolt, amely, ahogy az enteriőr fotókon is látszik, előbb a Fő utcai lakásában, majd a Hunyadi János úti villában is ott állt.

R: A századforduló műgyűjtői nagy mennyiségben vásárolták az akkori kortárs francia festők műveit. Ez volt a divat?

MP: Korábban, a 19. század második felében, amikor főleg a magyar arisztokrácia gyarapította gyűjteményét, a fő vásárlóhely Itália volt. Az ízlés, a válogatás középpontjában az itáliai reneszánsz és a németalföldi barokk állt. A század utolsó harmadában történt a váltás. Ekkortól az igazi nagy géniuszokat a francia festészet termelte, a párizsi műkereskedelem is nagyon megerősödött, innen kezdték diktálni a divatot. A francia műgyűjtők vándorkiállításokat szerveztek, tudatosan építették a műtárgypiacot. Az 1907-es nagy Gauguin-kiállítás, amely számos magyar festőt és gyűjtőt is megihletett, alapvető cezúrát jelentett.

R: A gyűjtői érdeklődés megváltozását az is befolyásolta, hogy ebben az időben erősödik meg a nagypolgárság azon rétege, amelyik szintén hatalmas gyűjteményeket hoz létre? Mást gyűjtöttek ők, mint az arisztokrácia?

MP: Közhely, hogy az arisztokrata gyűjtők mindig egy kicsit lomhábban reagálnak az újra, ami természetes, hiszen belenőttek egy több évszázados kultúrába. Ez határozta meg az ízlésvilágukat, kultúrájukat. Ebben a környezetben nem volt szükség új műtárgyakra, ott volt a hatalmas családi örökség. A 19-20. század fordulóján ezen a „porondon” megjelent a nagyvárosi zsidó polgárság is. Ekkor teremtik meg identitásukat, amelyhez hozzátartozott az új lakókörnyezet megteremtése is. Gróf Andrássy az utolsó nagy arisztokrata gyűjtő volt, s az arisztokraták közül az egyedüli, aki az új francia irányt is követte.

R: A kiállítás öt műgyűjtőt mutat be. Andrássy az átmenetet képviseli az arisztokrata és a nagypolgárság gyűjteményei között?

MP: Ő adta át a stafétabotot a zsidó nagyvárosi polgárságnak. Eredetileg volt egy olyan kósza gondolatom is, hogy a „Fő utca 11.” címet adom a kiállításnak. Itt állt az Andrássyak palotája, a Duna felőli részben lakott ő a családjával, ahova kora összes notabilitása bejáratos volt. Hatalmas szalonélet folyt itt. A ház többi részében lakásokat alakított ki, melyeket gazdag bérlőknek adott ki. Itt élt többek között a fiatal Hatvany Ferenc is. Egy fal választotta el őket egymástól. Feltehetően az új szerzeményeket is megmutatták egymásnak. Andrássy abból a szempontból is különleges volt, hogy legfontosabb politikai szövetségesei között is nagy számban voltak jelen a zsidó polgárság képviselői. Kapocs volt, az arisztokrata gyűjtők utolsó mohikánja, aki elindította az új gyűjtő társadalmat. Olyan presztízse volt, hogy amit ő tett, az divat lett. Ha festményt vásárolt, sajtóhír lett. Ez adott mintát a következő évtizedekre az új gyűjtői körnek.

R: Bár a gyűjteményekből csak a hiány maradt, annyi háttérinformációt, fotót, feljegyzést, történetet kutatott ki, amiből a nagyon gazdag kiállítást meg lehetett rendezni.

MP: Hatvany idős korában lediktált egy memoár-szerűséget a modern festészet és a fényképezés kapcsolatáról. Saját gyűjteményéről nem nagyon akart beszélni, de ezekben a sajnos nem túl izgalmas feljegyzéseiben pár nosztalgikus sor erről is elő-előjön. Sokszor a sajtónak is megmutatta, így több írás fennmaradt a képeiről. Villájáról a kor híres fotográfusa, Seidner Zoltán készített felvételeket, így az is rekonstruálható, hogyan, milyen művek között élt. A magyar műgyűjtés-történettel foglalkozó művészettörténésznek a legnagyobb segítség mindig valamilyen történelmi kataklizmához kötődik. Hatvany életében ez a Tanácsköztársaság és a vészkorszak volt. A Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján lefoglalták a magángyűjteményét. A foglalásról nagyon precíz listát készítettek a múzeológusok, a képekből hatalmas kiállítást rendeztek a Műcsarnokban. A világon nincs még egy ilyen pontos látlelet a korszak műgyűjtéséről. A második ilyen sajnálatos pillanat a vészkorszak volt. Hatvany, aki nagyon óvatos volt, már 1942 őszén bombabiztos banki trezorokba menekítette gyűjteményét, amiről szintén maradtak fenn listák.

R: Ilyen módon a kiállítás nem csak Hatvany festészetéről, az általa gyűjtött tárgyakról szól, hanem a korról is, amiben élt. Hányféle olvasata van a kiállításnak?

MP: A magyar műgyűjtés-történet azért is érdekes, mert minden nyomot hagyott rajtuk. A huszadik századi történelem és politika olyan intenzíven szólt bele a gyűjtésbe, a magánember életébe, hogy ezeknek a gyűjteményeknek a feldolgozásakor az egész huszadik századi történelemről beszélünk. A könyv és a kiállítás emellett bemutatja Hatvany Ferenc festészetét, amit én régóta imádok, de ezt az oldalát kevesen ismerték. Az a fajta kulturált, franciás, az anyaghoz való viszonyában nagyon érzéki festészet az övé, ami igen ritka.

R: Ha ennyire jó, miért nem volt szélesebb körben is ismert, elismert a művészete?

MP: Mindig káros, amikor a nagy történelmi nevek elfedik a művészetet. A Hatvanyakról mindenkinek a jól ismert Hatvany-Deutsch család, a cukorgyáros, az iparbáró, vagy a mecénás Hatvany Lajos története ugrik be. Hatvany Ferenc elfelejtődött. A kiállításnak az is szándéka, hogy megmutassa, van egy olyan életmű, ami önértékén is az első vonalba tartozik.

R: Bár néhány kép még Hatvany életében visszakerült, ez a töredéke az egykor volt gyűjteménynek. Vannak leszármazottak? Visszaszerezhetők a képek?

M.P: Bár a tárgyak többsége keletre távozott, Nyugat-Európában is van néhány kép. Azok elvileg visszaszerezhetőek. Néhány éve mód lett volna arra, hogy Courbet Harisnyás aktját, amit visszakapott a család, s a Christie’s New Yorkban árverezett el tizenöt millió dollárért, a magyar állam megvehette volna. Ami az oroszoknál van, azt a legtöbben reménytelennek tartják, de én nem vagyok hajlandó ebbe belenyugodni. Több törvényt is megszavaztak arról, hogy ezeket a hadizsákmányokat nem adják vissza. A huszadik század legnagyobb igazságtalanságainak egyike. Ellentmond a hágai egyezménynek és minden alapvető erkölcsi normának.

R: Volt néhány sikertörténet.

MP: Még Jelcin idejében. Példaként a sárospataki könyvtárat szokták emlegetni, hogy Magyar Bálint el tudott érni valamit. Persze, de azt is úgy kaptuk vissza, hogy kis túlzással többe került, mintha aukción vásároltuk volna meg. Az oroszok ingyen nem adnak vissza semmit. Magyar festészetből annyi lehet ott, amit elképzelni sem tudunk. Csak Csontváryból tizenkettő nagy mű. Erről nem szabad lemondanunk!

R: Mennyire lettek személyes ügyei az ön által feldolgozott életművek?

MP: Nyilván minden, amivel az ember huzamosabb ideig foglalkozik, személyes üggyé válik. A gyűjtéstörténet azért szippantja be az embert, mert nagyon komplex. A történelem, a gazdaság, a szociológia, az emberi karakter – minden benne van. Olyan kérdésekkel lehet találkozni, ami az ember saját életében is ott van. Más, mint a steril művészettörténet, sokkal emberközelibb. Ők már személyes ismerőseim, fotóik kint vannak a falamon.

A kiállítás november 26-ig tekinthető meg.

Szerző: Marton Éva

Forrás: www.revizor.hu