Az Elveszett Örökség című monumentális album – több mint 4 kilogramm – az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben létrejött bámulatos műgyűjteményekkel és azok katasztrofális sorsával foglakozik. Ifjabb Andrássy Gyula (1860-1929), Kohner Adolf (1866-1937), Nemes Marcell (1866-1930), Herzog Mór Lipót (1869-1934) és Hatvany Ferenc (1881-1958) gyűjtőtevékenységének köszönhetően egykor olyan festmények lógtak a budapesti paloták szalonjaiban, melyek ma hihetetlen közfigyelmet generálva, elképesztő áron cserélhetnek gazdát a világ legjelentősebb aukcióin. Goya, El Greco, Van Gogh, Gauguin, Degas, Modigliani képeinek – ahogy Courbet máig botrányosnak tartott festményének, A világ eredetének – útja Magyarországon keresztül vezet a nagyvilágba. Rosszabb esetben pedig a titkos és titkolt tartalmú orosz raktárak mélyére.

Meg lehet határozni, hogy mennyi munka van egy ekkora kötet mögött?

Én is meglepődtem, amikor a közelmúltban utánaszámoltam: 17 éve foglalkozom ezzel a témával. Édesapám, aki eredetileg mérnök volt, műkereskedő lett akkoriban, amikor a nagy állami vállalatok megrogytak. Én is összebarátkoztam ekkortájt egy-két műkereskedővel, többek között Saphier Dezsővel, aki egyszer elém tett egy csomó sárga papírdarabot: „ez a Kohner-gyűjtemény leíró-kartotékja”. Addig kis túlzással azt sem tudtam, hogy ilyesmi létezik. Nem csak a művek leírása szerepel a kartonokon, hanem azt is vezették a hátoldalon, hogy a képek, szobrok és szőnyegek mikor és hol voltak kiállítva, reprodukálva. Ahogy nézegettem, sorban kerültek elém az ismerős nevek: Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Courbet, Degas, Modigliani… és még egy csokorra való olyan művész, akikről eszembe sem jutott, hogy valaha képeik voltak magyar magángyűjteményekben. Akkor kezdtem menthetetlenül rákapni erre a témára. Aztán megkeresett Geskó Judit azzal a javaslattal, hogy a Szépművészeti Múzeum készülő Monet-kiállításának katalógusába írjunk egy közös tanulmányt a francia impresszionista művek hazai gyűjtőiről. Ez volt az első komolyabb munkám ebben a témában, s onnantól kezdve még koncentráltabban figyeltem az egykori magyarországi műgyűjtemények sorsára.

Mikor kezdődött a mostani kötetre, az Elveszett örökségre való konkrét készülődés?

A terv már nagyjából tíz évvel ezelőtt körvonalazódott, de akkor még nem láttam a megvalósítás lehetőségét. Az NKA-nál is hiába pályáztam, elutasítottak. Kieselbach Tamással is többször beszélgettünk erről a projektről, de ő jól látta, hogy ezt csak akkor érdemes megcsinálni, ha rendelkezésre áll az az összeg, amiből kompromisszum nélkül megvalósítható egy ilyen kötet. Csak a külföldi fotográfiák felhasználási joga több millió forintba kerül! Ráadásul, éppen mert ez a kötet túlmutat Magyarországon, ennek csak úgy van igazán értelme, ha angolul is megjelenik. Mindez jelentősen megdobja a költségeket, hiszen a fordítás mellett nem lehet megspórolni az újratördelést és ezzel együtt az újabb nyomdai számlát sem. Gyakorlatilag két könyvet kell megcsinálni. Az ötlet az Aranykorok romjain című kötetem megjelenése után, vagyis két évvel ezelőtt kezdett realizálódni. Az a könyv eljutott Lázár János kezébe, tetszett neki, s így az általam javasolt gyűjtéstörténeti sorozat mögé állt. Az ő elvi támogatását magunk mögött tudva sikerrel pályáztunk az államnál és elkezdődhetett a kétéves intenzív munka. Végignyálaztam az Országos Levéltárban családi dokumentumokat, a restitúciós iratanyagot, a veszélyeztetett műgyűjtemények kormánybiztosságának és a zsidó ügyek kormánybiztosságának iratait, a Szépművészeti Múzeum korabeli levelezését, a korabeli sajtót, a memoárokat és még sok-sok, vonatkozó forrást. Minden olyan helyen kutattam, ahol releváns adatok lehettek. A végére összejött több mint tizenháromezer oldalnyi befotózott dokumentum, plusz a sajtógyűjtés, ami az átnézett anyagból csak a legfontosabbakat tartalmazta. A munkát egy idő után nehezítette, hogy a múzeumvezetőkben erős félelem él az előkerülő adatok esetleges restitúciós következményétől, nem örülnek, ha valaki ezt az érzékeny területet kutatja. De végül is azt mondhatom, hogy óriási szerencsém volt: amit nagyon akartam, ahhoz hozzá tudtam jutni.

De ez a kötet, ha jól értem, akkor „csak” egy többkötetes könyvsorozat kezdete…

Kieselbach Tamással együtt négy kötetesre tervezzük ezt a sorozatot. Az Elveszett örökség az első, amely a Monarchia utolsó két évtizedének legfontosabb gyűjtőit mutatja be, de mivel a kollekciók többsége egészen 1945-ig együtt volt, ezért végig kellett menni a vészkorszakon és a kommunista lefoglalásokon is. A második kötet, ha lesz, akkor a két világháború közötti időszakkal foglalkozik majd. A harmadik a „kizökkent időben”, a szocializmus időszakában játszódik, az utolsó kötet pedig a rendszerváltás körül kialakuló új gyűjteményekkel foglalkozna.

Az Elveszett örökségnek öt „főszereplője” van. Mennyire volt egyértelmű, hogy ők öten azok, akiket ki kell emelni az akkori magyar műgyűjtők közül?

Mindig próbálok a potenciális olvasó fejével is gondolkodni, ezért a narratívát úgy szerkesztem meg, hogy lehetőséget adjak az érzelmi azonosulásra és az általános, korokon átívelő tanulságok levonására. Ha egy korszakot a maga teljességében, az összes szereplővel együtt próbáljuk bemutatni, akkor a történet szétesik, gyakorlatilag nem lesz olyan figura, akivel azonosulni lehetne. Ezért aztán számomra nyilvánvaló volt, hogy ki kell választani néhány fő alakot. Minden korszakot így szeretnék feldolgozni. Itt, az Elveszett örökség esetében nem volt nehéz dolgom, mert gyakorlatilag ők öten voltak azok, akik a nemzetközi gyűjtői és műkereskedői közegben is számottevő tényezőként mozogtak. Ők azok, akik nem csak magyar műveket, vagy viszonylag olcsó régi mestereket gyűjtöttek, hanem az akkor felfutó francia impresszionistákat és posztimpresszionistákat is vásárolták. Nem találunk több olyan magyar gyűjtőt, akinél volt Greco, Goya és Delacroix, de közben Gauguin, Cézanne, Monet és Van Gogh is. Ez az ötös volt, akiknél az anyagi helyzet és az ízlés – vagy a szakértők tanácsai – lehetővé tették ezeket a vásárlásokat. Ráadásul ezek a gyűjtemények azok, amelyek nemzetközi szinten is nagy figyelmet keltettek. Ha Budapestre jött egy-egy híres ember, legyen az író, történész, közgazdász vagy muzsikus, akkor őket elvitték ezekhez a gyűjtőkhöz. Például Thomas Mann, Puccini vagy éppen a fiatal festőnő, Amrita Sher-Gil is járt ezeken a címeken.

Ezek szerint a „választék” adott volt a könyvhöz, és az csak ráadás, hogy jelentősen eltérő karakterek…

Nagyon jól kirajzolódik, hogy a századfordulón volt egy nagy váltás, amikor a régi gyűjtők, a patinás nevű arisztokraták már elvesztették korábbi súlyukat, miközben a zsidó nagypolgárság hihetetlen mértékben megerősödött. Ráadásul ők a nagy identitásépítés korát élték: az emelkedő társadalmi presztízs megkövetelte a reprezentációs terek igényes kialakítását, az új házakhoz és kastélyokhoz pedig méltó berendezés kellett. 1900 környékén a műgyűjtésben már egyértelműen dominál a városi zsidó nagypolgárság. Ebben az összefüggésben különösen érdekes ifjabb Andrássy Gyula, aki nagyon közel állt ehhez az új réteghez, miközben a hanyatló arisztokráciát képviselte. Az Andrássy-Hatvany kapcsolatot azért is hangsúlyozom, mert itt válik érthetővé a korszakváltás mibenléte: Andrássy volt az, aki a palotájának utcai frontját kiadta a fiatal Hatvany Ferencnek, amikor elköltözött otthonról, de még nem vette meg pazar villáját a budai vár oldalában. Ők ketten, ott a Fő utca 11-es számú városi palotában pár évig „egy fedél alatt” laktak, és Andrássy gróf – ahogy mondani szoktam – itt adta át Hatvanynak, a frissen baronizált zsidó nagypolgárnak a stafétabotot.

Mit lehet tudni ezeknek a gyűjtőknek a motivációjáról?

Szinte közhely, hogy a zsidó polgárság első generációja megszerzi a vagyont, a második menedzseli és tovább fejleszti a cégeket, a harmadik generáció pedig „herdálja a papa pénzét”: mecénás, aktív szereplője a kultúrának, műgyűjteményt épít, sőt nem egyszer maga is művész. Például Hatvanyék hárman voltak testvérek, Lajos, az író-mecénás, Ferenc, aki festő és műgyűjtő, és Irén, aki nagyasszonyként vendégül látott és támogatott mindenkit, aki élt és mozgott a magyar kulturális porondon, Bartóktól Bélától József Attiláig. Azt mondhatjuk, hogy a szó klasszikus értelmében mindhárman ingyenélők voltak, a kultúrának éltek és pénzt soha nem termeltek. A cukorgyárakat és az egész cégbirodalmat menedzselte Hatvany Irén férje, a zseniális Hirsch Albert, aki gondoskodott a bevételekről. Minden évben volt egy nap, amikor meghatározták, hogy ki mennyit kap osztalékként a családi büdzséből.

Herzog Mór Lipót elsősorban üzletember volt. Kezdetben szinte csak befektetésként tekintett a műtárgyakra, de pár év alatt ő is szenvedélyes gyűjtővé vált. Kohner Adolf kicsit tudós-alkatnak tűnik, aki persze jól értett a gazdasághoz is, de közben hatalmas könyvtárral rendelkezett, doktorátusa volt kémiából, kiválóan hegedült, szóval egy hihetetlenül kulturált figuraként tartották számon. Külön szerencse, hogy rendkívüli műveltsége ellenére jól tudta, hogy ő sem érthet mindenhez, így kiváló tanácsadókkal – művészettörténészekkel és muzeológusokkal – vette körül magát, akiknek igen adott a véleményére. Ötük közül Hatvany volt az, aki a legjobban támaszkodott a saját, hihetetlenül kifinomult és nagyon egyéni ízlésére, Herzognak leginkább Nemes Marcell súgott, míg Andrássy hatalmas kultúrát és tradíciót cipelt a múltból: csoda, hogy édesapja hegyként magasodó tekintélye nem roppantotta össze.

A kötet, amennyire lehetséges, feltárja a gyűjtemények utóéletét, szó van a képekről, melyek ma a nyugati nagy múzeumok falán lógnak, és azokról is, amelyek ismeretlen helyen valahol az egykori Szovjetunió raktáraiban porosodnak, ahogy azokról is, amelyek sorsa ismeretlen. Utóbbiak lappanganak valahol, s akár még elő is kerülhetnek…

A gyűjtemények sorsa eltérően alakult. Ifjabb Andrássy Gyula halála után a tiszadobi kastély hitbizományként a következő fiúági örökösre szállt, kikerült a szűk család kebeléből, ezért a kastélyban található műtárgyakat el kellett adni. A pesti palota azonban szinte érintetlenül az özvegy kezén maradt. Az itt őrzött értékeket a három nevelt lány, Andrássy Gyula testvérének, Tivadarnak közvetlen leszármazottai osztották el egymás között, de ezek a gyűjteményrészek is lemorzsolódtak lassan. Jellemző, hogy Andrássy Borbála a kollekció legértékesebb darabját, Courbet egyik csodálatos tájképét a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta, és ehhez képest nem sokkal később szemrebbenés nélkül kitelepítették… Hatvany, ahogy nagyon sok más gyűjtő is, a bombatámadások elől banki széfekben helyezte el a képeket. Ennek köszönhetően ezek tényleg túlélték az ostromot, de éppen ebből következett a baj is: a Vörös Hadsereg egyben, szó szerint csomagban, ládákba pakolva rá tudta tenni a kezét ezekre az értékekre. Hatvany azokat a festményeket tudta csak megmenteni, amiket az oroszokkal sikerült elcsencselni. Tíz képet, darabját tízezer forintért visszavásárolt, de a többi ma is valahol Oroszországban van vagy sajnálatosan elpusztult a háború utolsó hónapjaiban. Kohner a gazdasági világválság éveiben félig-meddig tönkrement, és ekkor adta el a képeit. Herzog műtárgyai a zsidó javak kormánybiztosságához kerültek… később ezekből a képekből néhányat a rokonság visszaszerzett. Összességében az is érdekes, hogy általában nem azok a kollekciók „úszták meg”, amelyeket a tulajdonosok előre látóan elrejtettek, vagy banki széfekbe helyeztek. A zsidó kormánybiztosság által lefoglalt képeket a Szépművészeti Múzeumban raktározták, és Csánky Dénes (1885-1972), a múzeum akkori igazgatója ezeket a műtárgyakat nyugatra menekítette a front elől. Azok a műalkotások, amelyeket német területen az amerikaiak megfogtak, szinte maradéktalanul visszakerültek Magyarországra. Persze, ezzel csak egy újabb kör kezdődött, hiszen volt, akitől az új, kommunista hatalom kizsarolta a képek eladását, másoknak lefoglalták a vagyonát a disszidálás büntetéseként… Hihetetlen, mi mindenen mentek keresztül ezek a gyűjtők és a műtárgyaik. Ezért mondom mindig, hogy a magyar gyűjtéstörténet egyben Magyarország történelme is: drámák, tragédiák, krimikbe illő izgalmak végeláthatatlan sora.

Valóban úgy tűnik, hogy a gyűjtemények sorsa egy pont után nem más, mint szerencsétlenségek és katasztrófák sorozata. Értem én a világtörténelmi léptékű okokat, de nincsen szó valami másról is?

Azt hiszem, vastagon benne van a XX. századi magyart társadalom elitellenessége, amely időről időre felütötte a fejét. A Tanácsköztársaság kikiáltása után egy nappal már elindultak a szisztematikus műtárgy-begyűjtések, de azok a képek legalább a 133 nap leteltével visszakerültek. A zsidótörvények sajnos jóvátehetetlen károkat okoztak ezen a téren is, és ezt csak betetőzni tudták a szovjet csapatok, akik után a magyar kommunisták garázdálkodhattak szabadon.

Túl a sztorik izgalmán, és művészettörténeti jelentőségén, van ennek az egésznek bármilyen tanulsága?

Szerintem az egyik, hogy bármilyen rögös utat jártak be a műalkotások, ezeknek az embereknek a neve a gyűjteményük miatt marad fenn. Ki tudja ma báró Herzog Mór Lipótról, hogy a dohányjövedékből gazdagodott meg, és hogy egykor ő látta el dohánnyal a fél monarchiát? Hol vannak a gyárak, a több tízezer hold föld, a tengernyi pénz és részvény, a pazar ménesek? Mára ő attól fontos, hogy megvette El Greco, Goya, Monet és Renoir világhírű festményeit, a ritka gótikus szobrokat és ötvöstárgyakat. A gyűjtés belépő az örökkévalóságba. Ha normálisan teltek volna a második világháború utáni évtizedek, akkor még inkább igaz lenne, hogy az egykor általuk birtokolt műalkotások garanciát jelentenek arra, hogy a nevüket sose felejtsék el. Ebben a könyvben nem titkolt szándék a késői igazságszolgáltatás is: ezek az emberek fantasztikus dolgot teremtettek, és ennek része volt a gyűjtemény, a kultúra támogatása és a társadalmi felelősségvállalás. Másrészt az se lenne baj, ha ezekkel a példákkal kicsit serkenteni lehetne a mai magyar műgyűjtői kultúrát. Elvégre ma már létezik az a tehetős réteg, amelyik pénzügyileg képes lenne arra, hogy megújítsa a kortárs magyar művészet viszonyait.

Ahogy a gyűjtemények története nem zárult le a gyűjtő halálával, úgy azt gondolom, hogy a kötet sorsa sem a megjelenéssel ér véget…

Most azt kell megtalálni, hogy hol és hogyan tud ez a könyv a legnagyobb hatással érvényesülni. Nem hagyhatjuk, hogy belezuhanjon a semmibe, miután pár százan, vagy remélem néhány ezren elolvasták. Meg kell keresni, hogy miként lehet a külföldi múzeumokhoz eljuttatni, úgy, hogy a kurátorok és a jelentős magángyűjtők ettől kezdve alapműként forgassák. Ez a kötet több szempontból is különleges. Kieselbach Tamás az előző harminckilenc könyvét teljes egészében maga finanszírozta. Most, hogy állami támogatással jelenhetett meg ez a kötet, Tamás úgy látta jónak, hogy az eladásból származó bevétel jótékony célra menjen. Ezért minden pénz, ami a könyvekből befolyik, a súlyosan beteg gyermekek táboroztatásával foglalkozó alapítvány, a Bátor Tábor működését fogja segíteni.

Mikor jön a következő Molnos-kötet?

Ezt még nem merném megmondani, ráadásul foglakoztat a gondolat, hogy a következő könyv nem az lesz, ami időrendben adná magát. Az utolsónak szánt kötet szereplői, a rendszerváltás korának gyűjtői még itt élnek közöttünk, őket még ki lehet faggatni. A gyűjtemények még egyben vannak, többségük falon, „in situ”, így közvetlenül, torzító áttételek nélkül lehetne őket megidézni. E gyűjtőkkel beszélve olyan információkat lehetne megtudni, amire esélyünk sincs, ha csak levéltári dokumentumok, emlékiratok, leltárjegyzékek állnak a rendelkezésünkre. Persze az is lehet, hogy a következő könyvem témája nem is a gyűjtéstörténet lesz: ezt az intenzív két évet szívesen kipihenném valami teljesen mással.

Szerző: Haho Grozdits

Forrás: www.nullahategy.hu