GURLITT-TÁRLAT BONNBAN – A házkutatás során talált bőrönd Monet képét is magában rejtette

Homályos múlt, gyanakvás, megválaszolatlan etikai kérdések terhelik a Bonnban és Bernben közelmúltban nyílt kiállításokat, amelyeken a nagyközönség számára megmutatják az utóbbi évek legmegdöbbentőbb műtárgypiaci leletét, a Gurlitt-kollekció darabjait. Bonnban bizonyítottan nácik által eltulajdonított képek láthatók, magyarázatokkal a jelenlegi jogi helyzetről és a várható következményekről. Bernben a nácik által „közízlést fertőzőnek” és “degeneráltnak” tartott műalkotások kerültek a falra. A kurátorok szándéka, ahogy Rein Wolfs és Nina Zimmer a bonni illetve a berni intézmény vezetője fogalmazott, a kirabolt családok, és a nácik által üldözött művészek előtti tiszteletnyilvánításnak szánják a bemutatókat, amelyek reményeik szerint a tisztánlátást is segítik majd.

A képeket nem lopta

A Zürich-München között közlekedő vonaton, 2010. szeptemberében rutinellenőrzést hajtottak végre a fináncok. Rolf Nicholas Cornelius Gurlittot a tárcája kinyitására kérték, ahonnan 900 euró hullott ki, mindenféle igazolás nélkül. Az összeg talán nevetségesnek tűnik, s a készpénz határokon át való mozgatását szabályozó jogszabálynak is megfelelt, hiszen a 10 ezer eurós limit alatt maradt, ám valahogy mégis irritálta a hatóság képviselőit, hogy az idős ember nem nyilatkozott előre a bankjegyekről. A rendőrség szimatot kapott, és szinte azonnal kiderült, Gurlitt papírok nélkül él, nincs regisztrálva lakóhelyén Münchenben, nem rendelkezik adószámmal, nem tagja egyetlen betegbiztosítónak sem, és nyugdíjat sem folyósítanak a számára. Hivatalosan nem létezik. A német rendőrség adó- és vámcsalás gyanújával kezdett nyomozni, így jutottak el müncheni lakásába 2012 februárjában. A rendetlenség minden képzeletet felülmúlt, a házkutatást végzőknek élelmiszer-maradványokon, szemeteszsákok halmain, 30 évvel azelőtt lejárt konzerveken kellett átgázolni, hogy azután jöjjön a döbbenet: a falakra akasztott és szanaszét heverő, csomagolópapírba burkolt, rongyokkal letakart, bőröndbe rejtett képek – több, mint 1400 műalkotás – Picasso, Matisse, Chagall, Renoir, Klee, Kokoschka, Emil Nolde, Max Beckmann, Max Liebermann művei. A szeméttel teli lakásban alsó hangon 1 milliárd eurós, gyaníthatóan részben náci rablásból származó érték rejtőzött. A színfalak mögött megkezdődött vizsgálatról a közvélemény mit sem tudott, másfél évvel később a Focus magazin lebbentette fel a fátylat az ügyről, ami nem volt különösebben ínyére az ilyen jellegű ügyekben szívesen titkolózó német hatóságoknak. Az augsburgi nyomozó ügyész, Reinhard Nemetz szerint haszontalan volt a Focus publikációja.

Az első után egyébként további két helyen találtak műértékeket a hatóságok. Előbb Gurlitt sógorának stuttgarti lakásából került elő 22 vászon, majd 2014-ben a figyelmet addig elkerülő, Gurlitt Salzburg melletti elhanyagolt kőházába vezettek a nyomok. 238 festményt rejtettek a falak, köztük Monet, Renoir, Picasso alkotásokat. A fantom, aki évtizedek óta a képeivel élt bezártan, 1967 óta egyetlen mozifilmet sem látott, gyűjteménye napvilágra kerülésekor, szinte mániákusan csak azt ismételgette, hogy önként nem ad át senkinek semmit. A képeket nem lopta, legálisan örökölte apjától, aki megmentette a náciktól az értékes anyagot. Van elég érték a múzeumokban, semmi szükségük arra a néhány apróságra, amelyek itt vannak nálam – hangoztatta a Der Spiegel újságírójának. Tény, neki nem sok köze volt az eredeti felhalmozáshoz, és még az sem kizárt, hogy nem is volt tudomása a részletekről. Csak szerette a műtárgyakat és a megélhetéshez szükséges pénzt biztosította magának időnkénti értékesítésükkel. Ezért járt Svájcba, ahol valószínűleg kevés kérdést tettek fel neki. Annyi azért kiderült, a berni Kornfeld Galériában megbízhatott. Az utolsó ügyünk 1990-ben volt – nyilatkozta először a 94 éves Eberhard Kornfeld, akkor árverésen értékesítettünk a megbízásából degeneráltnak minősített papírmunkákat, összesen 38250 svájci frankért, és ebben nincs jogi kivetnivaló. A múlt hónapban kissé bőbeszédűbb lett, Kornfeld a svájci televízióban megvallotta, többször meglátogatta Gurlittot Münchenben, de nem talált semmi különöset a lakásban, igaz az egyik szoba ajtaja mindig zárva volt. A képkereskedő ugyanakkor arról is beszélt, hogy Cornelius általában hathetente megjelent Svájcban, de semmi részletet nem árult el arról, hogy milyen alkotások eladásában működött közre. Nem merült fel gyanú benne, hogy esetleg náci fosztogatásból származó anyaggal van dolga. Gurlittal szörnyen bántak a német hatóságok, ezért semmiképp nem akarta, hogy a gyűjtemény ott maradjon, Bernben és a kulturális intézmények irányítóiban viszont megbízott – állította Kornfeld, magyarázva, hogy miért a berni Kunstmuseumot jelölte meg a fantasztikus kollekció örököseként a 2014-ben elhunyt Cornelius, akinek apja, Hildebrand Gurlitt végezte el a nagy munkát.

Dupla vásárlás

Ernst Ludwig Kirchner „Két meztelen nő az ágyban” című képe ugyancsak furcsa kanyarokat tett meg mielőtt a berni múzeum védelmébe került. Hildebrand Gurlitt 1928-ban a Zwickau-i múzeum számára vette meg, amikor még az intézmény igazgatója volt. A nácik 1932-ben kirúgták őt, a degenerált Kirchner-képet pedig eltüntették. A kép 1940-ben egy svájci aukción bukkant fel, és aki megvette, nem volt más, mint Hildebrand Gurlitt. Véletlen?

Eredeti felhalmozás

Amúgy az egész Gurlitt família művészetszerető volt, írók, történészek és festők voltak a családban. Hildebrand nagyapja festett, apja ismert gyűjtő volt. Testvére, a tragikusan öngyilkossá lett Cornelia finom kézzel megalkotott rajzai is láthatók a berni tárlaton. Képkereskedő unokatestvére, Wolfgang a háború után a linzi modern múzeum alapításán fáradozott. Később modern gyűjteményét az intézményre hagyta, ebből nőtt ki a mai legjelentősebb modern és kortárs gyűjteménnyel dicsekvő Lentos Kunstmuseum Linz, ám abban az időben a Gurlitt név már nem csengett jól, így Wolfgang végül is nem szerepel az adományozó alapítók között. Az 1895-ben Drezdában született Hildebrand Gurlitt múzeumigazgató és az egyik legnevesebb német műkereskedő volt, elsősorban a modern művek szakértőjeként ismerték. Egyik nagyanyja révén zsidó vér is folyt az ereiben, ezért, és az expresszionisták iránti vonzódása okán is, a nácik eltiltották a kereskedői tevékenységtől.

Később azonban fordult a kocka. Visszakerült a hatalom kegyeltjeinek körébe, 1938-ban tagja lett annak a négytagú szakértői csoportnak, amelyet Hitler és Göring bízott meg, hogy “degeneráltnak” ítélt műalkotásokat értékesítsen külföldi valutáért. Hildebrand Gurlitt, Karl Buchholz, Ferdinand Moeller és Bernhard Boehmer a Berlin melletti Niederschönhausen-i kastélyban hozták létre a „boltot” ahol közel 16 000 olyan műalkotás fordult meg, amelyeket múzeumokból kellett eltávolítani 1937-38 között a Führer utasítására. Előbb azonban Münchenben a Haus der Kunst-ban kiállították a kollekciót – kétmillió látogató gúnyolódott a „szemétnek” minősített műalkotásokon. Ilyen előzmények után nem tolongtak a vásárlók. 1939 márciusában a berlini tűzoltóságon máglyát raktak, amelyre közel 5000 festményt, rajzot hánytak fel. Ez végül is ügyes propagandának bizonyult, figyelemfelkeltő volt, a svájci Basel Museum megbízottja például 50 000 svájci frankkal a zsebében Berlinbe sietett és vásárolt. Nem lehet pontosan tudni, de a négyek, azaz Gurlitt, Buchholz, Moeller és Boehmer nyilvánvalóan mazsoláztak a hulladékból, és Svájctól Amerikáig több országban is értékesítették szerzeményeiket, persze saját zsebre. Hildebrand Gurlitt Göring megbízásából 1941 és 1945 között elhagyott párizsi zsidó lakásokból is gyűjtögetett „jogszerűen”, hiszen a náci törvények szerint, aki elmenekült, egyúttal elvesztette francia állampolgárságát is. De pénze is volt, így vásárolt a Drouot árveréseken fillérekért nagy műveket. A háború végén a bambergi Pollnitz kastélyban rejtőzködő Gurlittot letartóztatták a szövetségesek, de végül is megúszta a felelősségre vonást, üldözöttnek állítva be magát.

Gyűjteménye érdekes módon „kifehéredett”. 1945-ben Hamburgban a brit csapatok felfedeztek egy képgyűjteményt, amelyet Hildebrand Gurlitt nevén regisztráltak: 115 kép, afrikai maszkok, Buddha szobrok voltak a leletben. 1946 nyarán letárt készítettek amerikai irányítással a szakértők, akik már akkor megállapították, az anyagban több kép is francia tulajdonú. Négy évvel később, 1950 decemberében, Hildebrand meggyőzte a hatóságot, hogy a kollekció jogosan az ő tulajdona, és Theodore Heinrich, kulturális tanácsadó, a 345 tagú «Monuments Men» csapat egyik tagja aláírta az immár leltározott anyag visszaadását lehetővé tevő papírt. Kollekciójának más része, legalábbis állítása szerint Drezdában megsemmisült a bombázások során. 1956-ban bekövetkezett haláláig sok mindenre volt ideje. Galériát nyitott Düsseldorfban, kiállításokat rendezett többfelé, még az Egyesült Államokban is, a katalógusbejegyzések egyfajta útlevelet is jelentettek képeinek, feledtetve a nem egészen makulátlan múltat, ami azonban később is kísértett. Így 2011-ben a kölni Lempertz aukciósház árverésén, 844 ezer euróért kelt el Max Beckmann Oroszlánidomár című pasztellje, amiről kiderült, egy német zsidó gyűjtő, Alfred Flechtheim tulajdona volt.

Révben

2015 nyarán a Sotheby’s londoni aukcióján 1,865 millió fontnál csapott le a kalapács Max Liebermann Lovasok a tengerparton című művére, amely a Gurlitt-hagyatékból elsők között került vissza jogos tulajdonosához.

David Friedmann leszármazottjának, David Torennek, az 1956-óta Amerikában élő vak ügyvédnek immár csak elégtételt, gyönyörűséget nem okozhatott a visszaszolgáltatás.

Viszonylag gyorsan rendeződött egy másik kép, Matisse „La Femme assise” című, Elaine Rosenberget ábrázoló művének sorsa. 2015-ben visszakapták Paul Rosenberg örökösei, így unokája, Dominique Strauss-Kahn egykori felesége, Anne Sinclair, ismert amerikai-francia televíziós újságírónő is.

Elnéző hatóságok

A német hatóságok 2013 novemberében úgy gondolták: több mint 1400 műalkotást – legyenek azok akár múzeumok faláról leakasztott, Hitler „szakértői” által degeneráltnak minősített képek, illetve eltulajdonított, vagy kényszerárverésen megszerzett zsidó javak – vissza kell adni Cornelius Gurlittnak. A múzeumokból kikerült rajzok, akvarellek, festmények eredeti tulajdonjoga kideríthetetlen – indokolták a német hivatalnokok álláspontjukat. 2014 áprilisában Gurlitt kiegyezett a német állammal, megnyitva a lehetőséget mintegy 590, nyilvánvalóan volt zsidó tulajdont képező, műalkotás restitúciója előtt. A múzeumok elnézőnek mutatkoztak, a mannheimi, wuppertali és esseni intézmény úgy nyilatkozott, ha voltak is birtokukban képek, Hildebrandt Gurlitt megvásárolta, így Cornelius jogosan örökölte meg azokat.

2010-ben 20 000 Németországban őrzött műértékről állapították meg, hogy kétes eredetű, ezek felének a sorsa máig nem rendeződött, pedig a lista a Claims Conference weboldalán megtalálható. Szakértők szerint a jogos tulajdonosok felkutatását egy nemzetközi vizsgálóbizottságnak kellene segíteni, miután korántsem csak német ügyről van szó, Gurlitt és társai Európa-szerte zabráltak, ha úgy tetszik „vásároltak”. Bár Angela Merkel szóvivője útján hangsúlyozta, hogy az ilyen információkat a lehető leggyorsabban nyilvánosságra kell hozni, amint bizonyított, hogy a náci üldözés okán kellett megválnia tulajdonosának az adott műtárgytól. Az „amint bizonyított” kitétel ugyanakkor irritálta a Holocaust Art Restitution Project (HARP) nemzetközi szervezet társalapítóját, Marc Masurovsky gyengeséget vetett az ilyen ügyekben érintett országok szemére.

Kétszeresen is törölve

Zavart, csalódottságot okozott művészeti körökben világszerte, hogy Düsseldorf polgármestere a napokban bejelentette, nem rendezi meg a város Max Stern, a nácik által üldözött, zsidó képkereskedő emlékének szentelt kiállítást. A rendezvény előkészületei immár három éve folynak, a szándék szerint a Stadtmuseumban februárban megnyíló tárlat tovább utazott volna Montrealba, majd onnan Jeruzsálembe. A megdöbbenést okozó döntést Düsseldorf polgármestere, Thomas Geisel zavarosan indokolta: „a Max Stern Galériához kapcsolódó, német múzeumokat érintő, tisztázandó restitúciós igények” körültekintést igényelnek, ezért nem vállalja fel a város a rendezvényt.

Stern működését a német hatóságok 1935-ben betiltották, 1937-ben kényszer-értékesítés keretében kellett kiüríteni galériáját, majd 1938-ban elmenekült Németországból – Kanadában, Montrealban alapított galériát. 2002-ben a montreali McGill és a jeruzsálemi Hebrew egyetemek elindították a Max Stern Art Restitution Project kezdeményezést, e két intézményre hagyta Stern gyűjteményének megmaradt darabjait, ugyanakkor mintegy 400 kényszerből eladott műből eddig mindössze 16-nak akadtak nyomára.

„Soha nem hallottam olyan esetről, hogy ilyen rövid úton, gyakorlatilag előzmények nélkül, nélkülözve minden részletekbe menő magyarázatot, elálljanak egy hasonló terv megvalósításától” – mondta a Concordia University Montreal képviseletében Clarence Epstein. Egyesek szerint a Düsseldorftól Montrealig című kiállítást egy Wilhelm von Schadow kép kapcsán kibontakozó vita akadályozta meg, amely egy ideig a polgármesteri irodát díszítette, a város magáénak tudja jelenleg is, vitatva a restitúciós kérelem jogosságát. Nem a restitúcióra, Max Stern tevékenységére lett volna kihegyezve a rendezvény – hangsúlyozta Epstein, nem minden él nélkül megjegyezve, „a város még egyszer kitörölte az anno elüldözött zsidó kereskedőt a történelméből”.

Frank Chalk, ugyancsak a Concordia professzora egy kanadai lapnak még keményebb gondolatokat fogalmazott meg: „sok befolyásos ember van Németországban, akik semmiképp nem akarják a restitúciót, ezt nem kell szépíteni, ez egyfajta antiszemitizmus, de hogy egy város polgármesterét is presszionálni tudják, azt soha nem hittem volna”. Ronald Lauder levelet is írt Geiselnek, abszurdnak minősítve a helyzetet, emlékeztetve a bonni Gurlitt-tárlat ugyancsak bátorságot igénylő megrendezésére, egyúttal reményét fejezve ki, hogy Düsseldorf újragondolja a döntést.

Szerző: Rédei Judit

Forrás: www.nepszava.hu