műkincs-restitúció

A történelem kezdete óta találkozhatunk olyan fegyveres konfliktusokkal, amelyek velejárója a legyőzöttek műkincseinek elrablása volt, illetve politikai okokból is koboztak el műkincseket. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a második világháború alatti gyilkoláshoz és kifosztáshoz fogható korábban nem történt, ezért a helyreállítás érdekében teljesen új restitúciós folyamatokat kell elindítani. A nürnbergi perek során törvénybe iktatták, mely tettek minősülnek háborús bűnöknek, és felismerve a kulturális műkincsek elrablása és az etnikai tisztogatások közötti kapcsolatot, az utóbbit is büntetni rendelték. A második világháború után elkezdődött a műkincsek visszaszolgátatására beadott igények feldolgozása, de nagyon sok túlélő nem volt abban a helyzetben, hogy sikerrel visszaigényelhesse a tulajdonát. Az 1990-es évek elején a holokausztban elrabolt műtárgyak helyzete több okból is újra az érdeklődés tárgya lett, és a régóta várt igazságszolgáltatás ügye a kormányok számára megfontolandó nemzetközi kérdéssé nőtte ki magát. 1998-ban Washington D. C.-ben negyvennégy ország képviselői több napon keresztül tanácskoztak, és először tűzték napirendre a holokauszt idején történt műkincsrablások által kialakult jogtalan helyzet rendezését. A konferencia washingtoni alapelvek néven irányvonalakat fogalmazott meg a műkincs-restitúcióra vonatkozóan. A konferenciát újabbak követték Vilniusban és Prágában. Mindeközben a kezdetben ígéretes és a többi volt szocialista ország közül kiemelkedő Magyarország az egyik legrosszabb példává vált, és ígérete ellenére elmulasztotta a holokauszt idején elrabolt műkincsek ügyének rendezését.

(Folytatás hamarosan)